Brian Kinney a kis szöszijével táncolt a Babylonban, ami mostanában alapállapotnak számított náluk. Itt minden állandó volt. A fények, a zene, a drogok hatása.
Nem tudták még, hogy hamarosan milyen furcsaságokkal fognak találkozni.
De hát hogyan is tudhatták volna, hogy egy párhuzamos világ lakói teszik náluk tiszeteletüket?
Pillanatnyilag csak az azonnal élvezetekkel foglalkozva elindultak a sötétszoba felé.

Ez volt az a nap, amire Grace évszázadokat várt. Egészen pontosan 160 évet, és most itt van.
Visszamehet az időben, és megváltoztathatja azt az egy dolgot, ami a dolgok folyását rossz irányba terelte. Most ott állt fiatal növendékével, vagyis immáron szolgálójával a szobor előtt, és várta a pillanatot.
Ekkor azonban megjelent az, aki az egészről tehet. Ambrosius a maga fennhéjázó, arrogáns, elviselhetetlen, és piszkosul vonzó valójában. Oldalán a maga szolgájával, a Kevin gyerekkel.
Ó, tehát megszerezte? Vagy úgy.
- Vége a játéknak Grace – lökte el a kőről, hogy a helyébe álljon.
Ezt nem hagyhatom – gondolta a nő - nem lesz az övé a hatalom! Egy alantas férfi őt nem fogja legyőzni, mellette áll a treesome, a testvériség!
Kellett neki testvért emlegetni, hát nem megjelent Diana is? Mondhatni kacagó harmadikként magába szívja az arany energiát, de ekkor a semmiből támadt vakító fény mindent magába szív a tisztáson.

Egy gyönyörökben teljes fél óra után Brian és Justin ismét feltűntek a táncparketten.
- Mit szólnál, ha hazamennénk? – kérdezte a szőke betépett partnerétől.
- Korán van még ahhoz Sunshine – jött a válasz – Érezd a zenét, hadd lüktessen a véreddel!
Brian végső érvként szöszije csípőjéhez nyomta a magáét, ami végül meggyőzte azt a maradásról. Átnézett a barna hajú válla fölött és megakadt a szeme egy közös barátjukon, aki nem messze tőlük, elég tanácstalanul álldogált.
- Lindz? – Justin megragadta beszámíthatatlanul bedrogozott barátját és odarángatta a nőhöz.
- Elnézést, de ismerjük egymást? – nézett rájuk értetlenül a megszólított.
- Nagyon vicces, de mit keresel itt ilyenkor?
- Ne haragudj, de tényleg fogalmam sincs, hogy ki vagy. Arra viszont kíváncsi lennék, hogy hol vagyok.
- Ajaj, itt nagy a baj! El ne mozdulj, megkeresem a fiúkat.
Briant leparkolta és nekiállt átkutatni a tömeget. Tedet meg is találta a bárpultnál.
- Nagy a baj, gyere segíteni!
- Mi az, elfogyott a gumi? – kérdezte fásultan a könyvelő.
- Nem, most tényleg. Hol vannak a többiek?
- Elmentek elmenni, velem kell beérned.
Justin visszament oda, ahol barátját hagyta, csakhogy se Brian se Lindsay nem volt ott.
- Ajaj. Most mi lesz? Felhívom Melt, bár sok bíztatót nem tudok mondani.
- Mi a fenét akarsz hajnali négykor? – szólalt meg a vonal túlsó végén egy bár ideges, de garantáltan Lindsayhez tartozó hang.
- Lindz? Te vagy az? Hol vagy?
- Hol lennék éjjel? Az ágyamban aludtam, míg fel nem keltettél, mi volt ennyire fontos?
- Most láttalak a Babylonban, és nem ismertél meg!
- Megkérhetlek arra, hogy ha beszívsz nem engem hívogatsz fel?
- De én nem…
- Jó éjt, Justin!
A vonal megszakadt, és a szőke értetlenül bámulta a kijelzőt.
- Én hazamegyek, ti is hívjatok egy taxit és feküdjetek le – búcsúzott el Ted.
- Nem képzelődtem, tényleg ő volt! Talán tényleg haza kéne menni.
Ismét átvágott a tömegen, hogy megkeresse az időközben elveszett Briant. Viszont nem őt találta meg, hanem már megint a Lindsaynek látszó valakibe botlott bele. S már nem is volt egyedül, egy szőke sráccal beszélt, aki próbálta lerázni magáról a pasikat.
- Tudtam, hogy nem képzelődtem! Mi folyik itt?
- Már megint te? Nem ismerlek oké? És most tűnj el innen, mert szeretnénk rájönni, hogy jutottunk ide!
- És hogy hol van Toby! – tette hozzá a szőke ismeretlen.
- Kevin, minek neked ő, ha én is itt vagyok? – lépett a kis társasághoz a fekete hajú jóképű félisten Ambrosius.
- Bro, ez a te műved?
- Sajnos nem, pedig ide már előbb is eljöttem volna, igazi Kánaán.
- Hol van Toby?
- Ezt valami csendesebb helyen beszéljük meg, a gondolataimat se hallom ebben a ricsajban! – ajánlotta Lindsay hasonmása, és Justin tehetetlenül nézte, ahogy elhagyták a diszkót.
- Na jó. Most lett elegem, hazamegyünk! – jelentette ki a zavaradott művészpalánta és tovább folytatta a keresést párja után. Nagy nehezen aztán megtalálta, a sötétszobába próbált húzni egy pasit, ami nem volt túl meglepő, de az már igen, hogy a férfinek ez nem tetszett és megpróbálta lerázni magáról a „támadóját”.
- Brian, hazamegyünk, mert késő van! – szabadította ki az áldozatot.
- Köszönöm – hálálkodott az – elvesztettem a barátomat nem láttad? Szőke volt, középmagas, fiatal és aranyos.
- Kicsit sok emberre illik ez a leírás, ne haragudj – válaszolt Justin, szorosan fogva barátja karját, nehogy az megint eltűnjön.
- Azt el tudnád mondani, hogy hol vagyok?
- Már te is? Mit szívtatok?
- Nem értelek…
- Várjunk csak, Kevinnek hívják? – emlékezett vissza a szőke fiúra, aki a Lindsayre hasonlítóval volt.
- Igen, ismered?
- Most mentek el, egy barátunkkal, aki valószínűleg nem is az, meg valami Bro nevű pasival.
- Ambrosius, megállj! – rohant el erre a furcsa férfi ott hagyva a döbbent Justint
- Őrültekháza kezd lenni a Babylonból, gyere – cibálta ki a félig öntudatlan, kába partnerét – hazaviszlek.
- Meg foglak dugni! Kúrni foglak egész éjjel – suttogta a jól ismert szavakat szöszije fülébe Brian.
- Hát persze – ültette be a kocsiba, majd elhajtott a loft felé.

Időközben a lányok házában is furcsa, különös dolgok történtek.
A valódi Lindsay épp visszazuhant volna az ágyba, mikor beszélgetés ütötte meg a fülét, ami a háló ajtaja előttről szűrődött be és törte meg az alvóhelyiség csendjét.
- Mi az ördög? – morgolódott, és kiment utánanézni a hangok forrásának. Kilépve két nőbe botlott.
- Diana! – döbbent meg az idősebb – Van valami fogalmad arról, hogyan kerültünk ide?
- A nevem Lindsay és nem tudom mit keresnek itt, hogy jutottak be, de ha nem távoznak azonnal, rendőrt hívok!
- Mi az, édes? – jött ki a hangzavarra Melanie.
- Ezek egyszer csak itt teremtek, valami Dianának neveznek, és nem mennek el!
- Miről beszélsz? – kérdezte a fiatalabb – Grace, mi folyik itt?
- Halvány ideám sincsen, de azt hiszem elrontottunk valamit. Az időutazás nagyon kockázatos dolog, úgy tűnik egy párhuzamos dimenzióban kötöttünk ki.
- Nagyon érdekes, de ha nem tűnnek el azonnal, akkor a síkkal merőleges irányban rúgom ki magukat! – csattant fel a morcos ügyvéd – Lindz, mutasd meg nekik az ajtót, majd gyere vissza!
Lindsay lekísérte a váratlan vendégeket az ajtóhoz, majd mikor azok távoztak végre folytathatta megzavart álmát.

A Liberty Avenuen végre összefutott a társaság. Toby pont akkor érte utol őket, mikor a lányokkal összetalálkoztak. Együtt volt hát a teljes csapat, már csak azt kellett kitalálniuk, hogyan jussanak vissza az ő világukba.
- A Nap könyvben volt erről pár sor – jegyezte meg Bro.
- Ezt csak most mondod? – csattant fel Grace.
- Hidd el, ő a hibás azért, hogy itt ragadtunk, ezzel is csak Kevint akarja tőlem elvenni – vádolta sötét tekintettel Toby.
- Esküszöm, hogy leütlek! Nem minden a nyavalyás kis szerelmi drámádról szól te kis szerencsétlen gnóm. Érdekel valamit, hogy mit tudok? Persze csak miután hazajutottunk – kacsintott a szőkére Bro.
- Mondd!
- Mikor a Nap felkél, az utazó is hazatér – jelentette ki a fekete hajú.
- Ezzel azt akarod mondani, hogy napkeltekor hazamehetünk.
- Igen, amennyiben pontosan a pirkadat pillanatában egy Nap házas mester elmondja a megfelelő szöveget, a tér-idő kontinuumban történt hibák rendeződnek.
- Honnan tudjuk, hogy pontosan mikor kel fel a Nap?
- Nemsokára – nézett az órájára Bro – hajnali fél öt van, vagyis egy óra múlva már otthon is lehetünk.
S valóban így lett. A világok közti átjáró megszűnt, az érintettek pedig semmire sem emlékeztek a kalandból. Ha még emlékeztek volna, akkor is csak egy őrült álomnak hitték volna.