Sirius Black és Remus Lupin immár két éve voltak együtt, sokban különböztek egymástól, de talán épp ezért egészítették ki egymást olyan jól.
Remus a maga szelídségével meg tudta fegyelmezni heves barátját, aki viszont lazított egy kicsit rajta.
Mondhatnánk, hogy a kapcsolatuk tökéletes volt.  Sirius néha mégis elbizonytalanodott.
Tiszta szívéből szerette a sápadt fiút, úgy ahogy senkit ezelőtt és épp itt volt a probléma.
Sosem volt még szerelmes és nem tudta, hogy mit tegyen az új érzéssel. S mikor Remus vékony karjai szorosan átölelték és ragyogó borostyán szemei tisztán tükrözték az érzéseit, Sirius megrémült.
Hiszen ő sosem tudta kimutatni az érzelmeit, ez az átkozott Black neveltetésnek volt köszönhető. Az anyatejjel együtt szívta magába, hogy emeljen vastag falat maga köré, amit soha, semmilyen körülmények között nem bonthat le. És ezt a páncélt még a párja sem tudta lebontani, sosem tudott kedvese „szeretlek” vallomására hasonlóan válaszolni, általában egy „én is”-sel védte ki a helyzetet.

Egyik este, mikor Remus a könyvtárban dolgozott és Sirius magányosan feküdt az ágyán a kezében tartott varázsgyökér cigaretta füstjébe bámulva, nyílt az ajtó és a szoba másik lakója James Potter lépett be.
- Varázsgyökér? – szagolt bele a levegőbe – és nem is szóltál?
- Nem akartalak zavarni, nagyon elmélyültél Evans szájában – fújta ki a füstöt a fekete hajú fiú és barátja felé nyújtotta spanglit – vigyázz, mert erős.
- Min merengtél? – szívott bele James, majd köhögve visszaadta.
- Holdsápon.
- Mily meglepő. Most éppen mi a baj?
- Nem érdemlem meg, hogy ennyire szeressen, amikor én nem vagyok képes kimondani, hogy ugyanígy érzek!
- Tudja ő azt szavak nélkül is, hiszen én is látom mennyire kivirulsz a közelében és hogyan csillognak a szemeid ha ránézel.
- Egy Blacken nem látszanak érzelmek – makacskodott Sirius.
- De te nem vagy olyan, mint ők! Már semmi közöd hozzájuk. Ha ezt te is észrevennéd, akkor elmúlnának a gátlásaid. Az a família beléd verte, hogy érzéketlen robot vagy és te elhitted! Márpedig én látom, hogy mennyire szereted Holdsápot. Mondd ki: Szeretem.
A kábult fiú belé fúrta szénfekete tekintetét, de egy hang se hagyta el a torkát.
- Ha nem tudsz tovább lépni, akkor ők nyertek. Nem hagyhatod, hogy győzzenek! – azzal otthagyta barátját és kiment a hálóból.

Elteltek az évek, Sirius továbbra sem volt képes kimondani.
Iskola után összeköltöztek egy kis házba messze a várostól. Minden idilli lett volna, ha nem nyomta volna egyikük szívét a kimondhatatlan szó.
Aztán eljött a tragikus októbervégi éjjel, Siriust tárgyalás nélkül életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték.
Várta, hogy Remus meglátogassa, aki egyszer sem jött el.
12 kínkeserves év után, meglátta az áruló barát képét az újságban és megszökött cellájából.
Tudta, hogy egykori kedvese az iskolában tanít, és bár sejtette, hogy az elhitte az ellene felhozott vádakat, mégsem bírta megállni, hogy az első közelben töltött holdtöltekor beosonjon a Szellemszállásra és kutyaként végignézze a vérfarkas tombolását.
Mikor a Nap feljött az égre, ő is visszaváltozott és karjaiba vette a sebesült férfit.
Remust is megviselte ez a 12 év, a hosszas munkanélküliség és éhezés jelei mutatkoztak rajta, de a szemei még mindig ugyanúgy csillogtak, mint kamaszkorában.
Sirius torkát szorongatta a sírás, majd mikor az ölében fekvő kedves megsimogatta az arcát, jelezvén, hogy sosem tartotta őt bűnösnek, a zokogással együtt tört ki belőle a szó.
- Szeretlek Holdsáp!